Mielőtt az utazásunknak nekivágnánk szabaduljunk meg attól a meglehetősen elterjedt előítélettől, hogy a tartományi székhely és megyei jogú metropolisz idegenforgalmi szempontból érdektelen, műkincsekben szegény város. Könnyen beláthatjuk, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen, hogy csak a legismertebb helyszíneket említsem: a Brera Képtárban, az Ambrosiana gyűjteményben, a Museo del Novecento-ban (a 20. század múzeumában) örök érvényű remekműveket csodálhatunk meg, amelyek méltó társai Leonardo Utolsó vacsorájának, Michelangelo Rondanini Pietájának, és az olasz művészet olyan mérföldköveinek, mint a Dóm és a középkori bazilikák: a Sant'Amborgio, a San Lorenzo Maggiore, a Sant'Eustorgio, és a Santa Maria delle Grazie. Hatalmas vonzerőt jelentenek a pompás kirakatok, a nagy divatcégek bemutatói, az áprilisi Fuorisalone (Nyitott Szalon) formatervezési látványosságai, a Scala és a Piccolo Teatro előadásai, a számtalan független színházi és zenei esemény, és nem utolsó sorban a Navigli, a Brera, az Isola és a Porta Genova negyedek mozgalmas éjszakai élete.

A sugarakkal átszelt, koncentrikus körökből felépülő városszerkezetet a történelem és a földrajzi adottságok alakították, nevét is ez utóbbinak köszönheti: a kelta eredetű, késő latin Mediolanum vízfolyásokban gazdag síkságot jelent. Az ősi kelta településből i.e.222-ben kinőtt római város a kései császárkorban vált igazán jelentőssé, mikor i.sz.286-ban társcsászári székhely lett. A lombard városok Milánó vezette szövetsége 1176-ban a legnanói csatában legyőzte Frigyes császárt, 1233-ban a piazza dei Mercantin felépült a városi önigazgatás központja, az új Broletto. 1919-ben Mussolini itt alakította meg a fasiszta harci csoportokat, amelyek később hatalomra segítették őt.

Több olasz városhoz hasonlóan Milánóban is lehetőség nyílik városkártya vásárlásra. A 24-48-72 órás kártyák lehetőséget adnak a tömegközlekedés ingyenes használatára, valamint a templomi, múzeumi belépőjegyek 20-100%-os kedvezményére. Mi 3-naposat vettünk, ami 19€-ba került, azonban csak a tömegközlekedéssel bőven visszahozta az árát (egy vonaljegy 2€ felett van).

Ingyenesen letölthetjük telefonunkra a MyWoWo applikációt. Angolul és egyéb nyelveken kaphatunk vezetést Milánó legfontosabb látnivalóiról.

A DÓM TÉR: DUOMO:
A Piazza del Duomo-n dobog Milánó szíve, itt gyűlnek össze a milánóiak, ha tüntetni vagy ünnepleni akarnak, itt sétálnak, várakoznak a moziba vagy üzletnézőbe készülők, s újabban itt találkoznak a város legújabb lakói is, a legkülönbözőbb helyekről érkezett bevándorlók, akik a túristákkal keveredve új arcokkal szinesítik a látványt. A tér közepét elfoglaló II. Viktor Emánuel lovas szobor Ercole Rosa 1896-ban készült alkotása, az előtte húzódó különleges kő és márványborítás Piero Portaluppi tervei alapján készült 1929-ben.
Milánó életének 6 évszázada sűrűsödik össze a hatalmas épületben, amelyet bejárva páratlan történelmi, esztétikai, építészeti, spirituális, sőt a teraszról látható panorámának köszönhetően tájképi elemekkel gazdagodhatunk. A Dóm építése valószínűleg 1386-ban kezdődött 2-300 évvel korábban épült katedrális, a téli Santa Maria Maggiore és a nyári Santa Tecla romjain. A II. világháború után nyomban megkezdődött az 1943-ban bombakárt szenvedett részek, köztük az apszis helyreállítása. A homlokzat művészek, grafikusok, reklámszakemberek sokaságát ihlette meg a szürkés erezetű, rózsaszín-fehér candogliai márvánnyal borított jellegzetes forma, amely már Milánó jelképe, logója világszerte, holott több évszázados halogatás után csak 1813-ban, Napoleon sürgetésére fejezték be, ráadásul gyakran elsietett megoldásokat alkalmazva. Jóval későbbiek a bronzkapuk, a Mária életét ábrázoló főkaputól kezdve (Ludovico Pogliaghi) a templom építését bemutató (Luciano Minguzzi) jobb szélsőig.
Külsejét a piezetta Realéról nézve csodálhatjuk meg legjobban, a Dóm egészének fenséges látványát és a szerkezetet díszítő figurák elképesztő gazdagságát. Gyönyörű a két sekrestye tömbje által közrefogott apszis, amelyet Filippino degli Organi, a munkálatokat vezető 4. építőmérnök fejezett be a 15. század elején, neki köszönhetjük a 3 hatalmas gótikus ablak márványhálózatát is, melyek a csúcsíveken rózsaablakot formáznak.
A belső térben a templomhajók közel egyforma magasak, így kevés hely maradt a csodálatos, bár nem mind korabeli ablakoknak: a derengó félhomályban beszűrődő fény gyöngéden világítja meg az 52 hatalmas pillérből álló erődöt. A szélső jobb oldali hajó első pillérközében említésre méltó Ariberto D'Intimiano érsek síremléke (1045), fölötte Cristoforo de'Mottis 1473-77 között készült üvegablaka (Jelentek Szent János evangelista életéből) és a 17. századi márványtábla a szarkofágtól balra, amely 1386-ban jelöli meg a Dóm építésének kezdetét. A kereszthajó déli szárnyának jobb oldali hajójában kapott helyet a Medeghinónak nevezett zsoldoskapitány, Gian Giacomo Medici síremléke, Leone Leoni Michelangelo hatást tükröző alkotása (1560-63). A kupola 4 tartópillérét 1981-86 között újították föl, a boltíveken és a párkányzaton késő 15. századi szobrok vannak. Minden év szeptember 13-án tartják a nivola szertartását: az érsek egy felhő (nuvola) formájú baldachinos felvonószerkezetben felemelkedik, hogy lehozza és 3 napig közszemlére tegye ki a Szent Szög ereklyét. A szentély alatt találjuk a krpitát és a szomszédos, scurolo di San Carlo kápolnát (Francesco Maria Richini), ahol Borromeo Szent Károly hamvait őrzik egy ezüstből és hegyikristályból készült urnában. A szentélykörbejárót az apszis 3 nagy, részben a 19. században felújított ablaka világítja meg: az első pillérközben találjuk a déli sekrestye 15. század végén készült kapuzatát, a 2.-ban áll V. Márton pápa szobra (Jacopino de Tradate), a 3.-at az 1500-as évek végén hímzett és festett címerzászló díszíti. A kereszthajó északi szárnyában a jobb oldali hajó üvegablakában Damaszkuszi Szent János életéből vett jeleneteket csodálhatunk meg (1479), az apszisban áll a Madonna dell'Albero kápolna (Richini tervei alapján), nevét minden bizonnyal az előtte álló, elágazó fát formázó Trivulzio kandelláberről kapta: a 13-14. századi francia vagy rajnai iskolából származó mester bizarr művét szörnyállatok, szőlőindák, spirálok és bibliai jelenetek díszítik. A bal oldali szélső hajóban Pelegrio Tibaldi oltárai, valamint 16. század végi, flamand és lombard mesterek készítette üvegablakok követik egymást. A homlokzat belső oldalánál, a főbejárat mellett lépcső vezet a padlózat alá a 4. századi járószintre. Itt tekinthetjük meg azt az ókeresztény régészeti feltárást, amely a San Giovanni alle Fonti keresztelőkápolna (a hagyomány szerint Szent Ambrus püspök itt keresztelte meg Szent Ágostont 378-ban) és a Santa Tecla nyári bazilika maradványait őrzi.

A Dóm maga Milánó, a város élete és története márványban elmesélve. Olyan, mint a tornyai alatt nyüzsgő város: örökké nyughatatlan, mozgalmas. Jegyet a Dómba a jobb oldalán található épületben lehet venni: 3€ + 10€ a tetővel együtt. Nagyon modern sorszám alapján hívó rendszer működik, ahol először megrémültünk, hogy 100-an várnak előttünk a sorszámunk alapján, mégis viszonylag gyorsan sorra kerültünk. Tovább itt található a shop is, így addig el tudja magát foglalni az ember. A teraszra a mostoha időjárási viszonyok miatt nem tudtunk sajnos feljutni. Az ókeresztény archeológiai gyűjtemény csakúgy, mint a terasz, szintén külön fizetős.

MUSEO DEL NOVENCENTO:
Milánó, a jellegzetesen 20. századi nagyváros 2010 óta ad otthont a 20. század képzőművészetét bemutató múzeumnak. A Dóm térről a via Marconi és a piazza Diaz felé vezető utat jelző két ikerépületet 1939-ben kezdték építeni szemközt a tér túloldalán látható II. Viktor Emánuel Galériával. A kiállítás meghatározó szerkezeti eleme a föld alatti szinttől a Dóm térre néző panoráma tetőteraszig spirálisan körbefutó rámpa. A gyűjteménybe a múzeum egyik leghíresebb képe, Giuseppe Pellizza de Volpedo Il quatro stato (A negyedik rend) c. alkotása vezet be, amely azon túl, hogy a humanista szocializmus Itália-szerte elismert manifesztátuma, képzőművészeti szempontból is kiemelkedő. A kiállítás első része a századelő nemzetközi avantgárd irányzatait mutatja be: az expresszionizmust, a kubizmust, az absztraktizmust, és ez az egyetlen olyan része a gyűjteménynek, ahol jelentős nemzetközi mesterek, mint Picasso, Braque, Kandinszkij művei is helyet kaptak Amedeo Modigliani 3 portréja, köztük a híres Paul Guillaume, 1916 mellett. Nagyon gazdag a futurizmusnak és főleg Umberto Boccioninak szentelt szekció, amelyben nagy hangsúlyt kap a művész, ill. a Marinetti alapította mozgalom és Milánó szoros kapcsolata. A csönd és a belső koncentráció uralja Giorgio Morandi képeit. Giorgio de Chirico nemcsak a különféle stílusokat idézőjelbe tevő, a mai konceptuális művészetet megelőlegező korai műveivel van jelen, hanem a 70-es évekig tartó kreativitását példázó Metafizikus szökőkút szobraival is.
A 20-as évekbe térünk vissza Arturo Martini kis terrakotta-tárgyaival, aki néhány ún. antiszoborral is jelen van, mint a pompeji áldozatokról készült gipszmásolatokra utaló La sete (A szomjúság, 1934). Nagy teret szentelnek a Gruppo Novecento mozgalomnak, itt kaptak helyet Mario Sironi, Felice Casorati, Funi, Marussig, Ottone Rosai és Arturo Tosi művei, a monumentális művészetet itt Lucio Fontana falfestménye képviseli. Fausto Melotti 10 képe előzi meg a 30-as évek Milánójában fénykorát élő absztrakt művészeti csoportot bemutató részt: Manilo Rho, Atanasio Soldati, Carla Badiali. A múzeum leghatásosabb része a hatalmas üvegablakaival a Dómra és térre néző, impozáns sala della Loggia, amelyet teljes egészében Lucio Fontana monumentális műveivel töltenek meg. AZ 50-es évek olasz művészetének másik nagy alakja, Alberto Burri műveiben a festészeten kívüli anyagok, a kátrány, vinil, habkő, vagy a jutazsák dominálnak. A század 2. felének alkotói közül Osvaldo Licini, Yannis Kounelis és a szentségtörő provokációival a milánóiakhoz közel álló Piero Manzoni érdemel említést.
Feltűnőek az Arte povera, a szegény művészet szekció installációi is: Luciano Fabro, Mario Merz, Gilberto Zorio művei. A kiállítás a szobrász Marino Marini barátairól és a 20. századi kultúra nagy alakajiról: De Pisis, Carrá, Chagall, Henry Moore, Henry, Miller készített fejeivel és klasszikus témájú műveivel zárul.

A belépő csupán 5€ és maga a tárlat hatalmas. Szánjunk rá 2-3 órát, hogy be tudjuk járni az egészet. A tárlatok interaktívak is nem csak impozánsak, és magát az épületet felfedezni szintén egy nagy kaland. A felső szinten lévő panoráma ablak pedig tényleg legendás fotó-spotként szolgál a látogatók körében.

CASTELLO SFORZESCO:
A Sforza-kastély Milánó legnagyobb reneszánsz kori építészeti emléke, jóllehet jelenlegi formájában Luca Beltrami 1893-1905 között végzett, remek megoldásokat meglehetős stílusbeli szabadossággal ötvöző felújításának az eredménye. A középkori városfalon kívül az 1300-as években a Visconti család által emelt, a Navigli csatornák vize által körülvett első erődítményt Francesco Sforza építette újjá és bővítette ki, majd fia, Galeazzo Maria korának neves mestereivel alakította valódi, reneszánsz hercegi udvarrá. Fénykorát Ludovico il Moro uralkodása alatt érte el (1494-99), akinek bőkezű támogatása olyan művészeket is idecsábított, mint Bramante, Filarete és Leonardo de Vinci.
A bejárat fölött magasodó Filarete tornyot 1521-ben tűzvész súlytotta, és valójában soha nem volt olyan magas, mint amilyenné Beltrami rekonstrukciója tette. A kapun át a piazza d'Arminak nevezett, tágas központi udvarra jutunk, amelyet 3 építmény határol: balra a kastély legrégebbi része, a Rocchetta, középen az 1477-ben épült torre di Bona di Savoia, jobbra a palazzo de Corte Ducale, ahol a Kastélymúzeum első termei nyílnak. A központi udvart a bejárattal szemközti oldalon elhagyva, a múzeum bejárata után jobbra a Corte Ducale látványa fogad: velünk szemben a reneszánsz Loggia Ducale, jobbra az Elefántos árkád (1473), alatta a Manzoni-regényben megörökített pellengér - colonna infame alapkövével.

A kastélyban 6 múzeumi tárlat kap helyet, amit sajnos mi nem tudtunk megtekinteni idő hiányában: Antik Művészeti Múzeum, Bútormúzeum, Képtár, Iparművészeti Múzeum, Őstörténeti és Történelem Előtti Kor Múzeum, valamint az Egyiptomi Múzeum.

PARCO SEMPIONE:
A Simplon park a Sforza-kastély mögött elterülő, 40 hektáros park a belváros legnagyobb zöld területe, amelyet 1893-ban Emilio Alemagna tervei alapján romantikus angolkert mintájára hoztak létre. A kastéllyal szemben a park túloldalán álló Arco della Pace diadalívét Luigi Cagnola tervei alapján még Napóleon győzelmeinek megünneplésére kezdték építeni, am 1838-ban már Habsburg I. Ferenc császár tiszteletére avatták fel, hogy aztán 1859-et követően a független Olaszország emlékműve legyen.

BASILICA DI SANT'AMBROGIO:
A Szent Ambrus-bazilikát sokan a Dóm után Milánó 2. legfontosabb templomaként emlegetik, nem sejtve, hogy ezzel alábecsülik a jelentőségét: ugyanis azon túl, hogy kiemelkedő művészi érték, egyúttal a milánói identitás meghatározó eleme, óriási spirituális és szimbolikus jelentőséggel bír. A templom előtti átrium 1088-99 között épült, 3 oldalát árkádsor, a 4.-et a templom két, egymás fölötti loggiából álló előcsarnoka határolja, az oszlopfők szörnyeinek, növényi formáinak többsége egy 17. századi beavatkozás eredménye.

Itália legjelentősebb román stílusú műemléke, az európai építészet egyik kiemelkedő alkotása. Itt koronázták Itália 18 királyát, jártak itt császárok és uralkodók, szent püspökök és büszke apátok, olyan neves művészek dolgoztak rajta, mint Bramante, Richini, Tiepolo. Érdemes figyelni a nyitvatartását, mert 12.00-14.30 között minden nap zárva tart, valamint hétvégente sok esküvőt tartanak itt, így ezen időszakban nem lehet bemenni a templomba csak az udvarra (mi is így jártunk).

CHIESA DI SAN MAURZIO AL MONASTERO:
A Corso Magentán sétálva, ha időnk engedi, megnézhetjük a 16. századi, de az 1800-as évek végén részben átalakított templom korabeli freskóit.

CHIESA DI SANTA MARIA PRESSO SAN SATIRO:
Még a milánóiak közül is valószínűleg kevesen tudják, hogy a via Torino elején áll a reneszánsz építészet egyik csodája, ez a kis templom, amelyet 1476-77-ben Donato Bramante tervei alapján építettek a 879-ben Anspert püspök által San Satironak, Szent Ambrus bátyjának szentelt kis bazilika helyén. A dongaboltozatos, latin kereszt alaprajzú templom hírnevét annak a szentélynek köszönheti, amely valójában nem is létezik: a főoltárhoz közeledve döbbenünk rá, hogy valójában egy perspektívaillúzióról van szó, amelyet mesterien alkotott meg Bramente az egy méternél is kisebb térben. A bal oldali kereszthajóból nyíló Anspert kápolna az eredeti bazilika maradványa, a megható Pieta 14 színes terrakottaszobrát Agostino de Fondulis készítette 1482-83-ban.

NAVIGLIO GRANDE:
A középkori mérnöki tudomány elképesztő alkotása, a mintegy 50km hosszú Navigli csatorna 1239-ben készült el, és 1272-től vált hajózhatóvá. Tavasztól nyár végéig közlekednek ma rajta a turistákat szállító hajók.

MUSEO POLDI PEZZOLI:
A 19. század közepén kezdte el gyűjteni Gian Giacomo Poldi Pezzoli gróf a via Manzonin található múzeum hihetetlenül gazdag anyagát. A földszinti Armeria, fegyvergyűjtemény termét a neves szobrász, Arnaldo Pomodoro tervezte. Elvarázsolnak az első emeleti sala degli Ori középkori és reneszánsz zománc ékszerei, ám a rengeteg értékes berendezési tárgy közepette is a festmények ragadnak leginkább magukkal: Pollaiuolo 15. századi Ifjú hölgy portréján mintha a múzeum gyűjteményéből kerültek volna az ékszerek a dámára, Piero della Francesca, Botticelli, Mantegna, Giovanni Bellini, Lorenzo Lotto, Cosmé Tura, Tiepolo és Canaletto remekművei mellett a legkiválóbb lombard festők: Bergognone, Foppa, Boltraffio, Luini, Fra Galgario képei sem hiányoznak a gyűjteményből, amelyet a 19. századi festészet gyöngyszemei, így Hayez elképesztően modern Önarcképe egészítenek ki.

Ideiglenes tárlatként kapott helyet, mikor ott voltunk egy Leonadro da Vinci: Litta Madonna emléktárlat, a művész halálának 500. évfordulójának alkalmából. A belépő a 3 tárlatra 14€ lett volna, de a MilánóCard-dal csak 10€-ba került.

GALERIA VITTORIO EMANUELE II:
Ez a város legelegánsabb, üzletekkel, szórakozóhelyekkel teli szalonja, a hagyomány szerint csak fekete és arany színekben pompázó cégtáblák között számos, történelmi értékkel bírót találunk: ilyen a Savini (1884) és a Biffi (1867) étterem, a Borsalino és Prada (1922) vagy a Camparino bár. Az építmény központját az üvegkupolával fedett Oktogon foglalja el, a kupolát övező 4 lunettában Afrikát, Amerikát, Ázsiát és Európát, a padlózaton pedig a Savoia házat és 4 olasz várost: Torinót, Milánót, Firenzét és Rómát jelképező mozaikok láthatók.